Kívánom, vágyom rá. Az alsó részem görcsöl, a zsibbadás a lábujjamtól az ágyékomig hullámzik. Sötét van. Csak a hátsó szoba pilácsa szórja fényét. Felállok. Lábam minden izom szövetét kihasználva sietek a lépcsőn. Érzem, hogy a dagadó lábam feszíti a szűk nadrágot.
Elértem. A máskor 5 lépésből megjárt L alakú folyosó, hosszabbnak tűnik, mint a 66-os út, amin az amerikai motorosok napokon, heteken át motoroztak.
Az L alak talpának jobb csücskében megleltem a békém. A helyiségben lúgos szag volt, ami a csésze fertőtlenítésére használt sav szagával keveredett. Ebben a helyzetben ez a szag nem is foglalkoztatott, de előkészülve az elkövetkező műveletre kinyitom az ablakot. Kint eső volt, kellemes, csendős, őszi eső. Az ablakon keresztül áramlik az enyhe, friss fuvallat. Amikor visszaültem futó pillantást vetettem a helyiségre. Az ablakban eső utáni fenyőillatot árasztó légfrissítő, a csésze mellet megbarnodott kefe. Végre leülhettem, semmi másra nem figyeltem. Leütöttem a fejem, csak a lábam közé került járólapokat néztem. Maslow jutott eszembe. Itt vagyok most a piramisa legalsó fokán, és semmi más nem jár az eszembe, csakhogy ezt a szükséget elégítsem ki. És tényleg igaza volt, nyugtáztam magamban. Nyög-Rotty-Recs. Egy csobbanás közepette elment a Sanyargató. A közös udvart a helyiség ablakán kivágó lámpafény markánsan kettévágta az éji sötétségben. A hasítékban egy kis piszok, egy magában megkeseredett, savanyú ember, a fenti szomszéd Jankó bá’ áll. Dagadt, tömör testébe életet noszogatva a mellékhelyiségem ablaka alatt tornázott. Tornázott volna.
- Uram, maga most velem szarakodik? –Aztán az ablakom elé iramodott.
- Nem Jankó bá’, én a saját dolgommal foglalkozom.
- No, Én ezt nem hiszem, mert Ön jól tudja, hogy én itt fogok ma reggel is tornázni, és Ön szándékosan rám vágja a fényt. Talán meg akar így vakítani?
- Nem, én csak… De ha zavarja, miért nem megy arrébb egy lépést?
- Mi? Én? Én voltam itt hamarébb, menjen Ön arrébb.
Gondoltam feladom, mert csak olyan csatába megyek bele, amit meg is nyerhetek, de mivel egy analfabétának nem tudom elmagyarázni, hogy hogyan írja le az „a” betűt, így dolgom befejeztével távoztam. Ugyanazon a folyósón, ugyanazon a lépcsőn, ugyanolyan léptekkel visszamentem, ugyanazon kanapéra.
Ledőltem, de a mobilomra pillantva látom, hogy nem érdemes visszapihennem. Pár perc múlva megszólal a vekker. Miközben igazítottam a kanapét a megaszúsodott Jankó bá’ volt a fejemben. Lehet, hogy nem kellet volna le teremtenem, meg kell értenem az ő okait is, lehet, hogy ma csak rossz lábbal kelt, és a feszültségét, nem épp civilizáltan, rajtam vezette le. Rá kell hagyni, nem sokára úgyis meghal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése