A horribilis árú üzemanyagárak a magyar lakosság többségében felháborodást keltenek. De dacból, fennhéjázásból, vagy kényszerből, de legtöbben továbbra is használják az autójukat. Csak kevesen vagyunk, akik megszorításképp az autójuk használatát korlátozzák.
A mobiltelefon, és a túlárazott ruhák mellett az autó is presztízs szimbólum. Aki tehát ellensúlyozni akarta valamilyen kisebbségi komplexusát, olyan autót vett, amiben négy-öt kidobó is kényelmesen elfér. Most már az is elég a hatalom, vagy anyagi helyzet fitogtatásához, ha valaki a vécére is elégeti a 380 Ft-os benzint.
Vannak olyanok, akik nem is nézik a benzinárát, mert csak dühíti őket. De ettől függetlenül bele ülnek az autójukba, mert erre vannak rá kényszerítve. Ugye dolgozni pedig kell. Az embert nagyon el tudja keseríteni az, hogy 80 000 Ft-os fizetéséből megtankol 15 000 Ft-ért és kevesebb, mint két hét múlva rápillant a műszerfalra és azt látja, hogy újra porzik a tank. De szerintem fontos az a tényező is, hogy az ember nem csak a melóba járásért vásárolt autót- legalábbis Én nem - hanem az autózás élményéért, a kirándulások lehetőségéért is. Ez a lehetőség így elveszik, elveszett.
És van egy egyre szélesedő réteg, aki fittyet hány az ázsióra, és a tömegközlekedést, bicajozást, vagy más közlekedési alternatívát választ. És ennek is megvan a maga fílingje, mert újra felfedezi az ember a régi barátait, ismerőseit, olyan helyeken jár, amiket az autóval elkerül. A szolgáltatás alacsony minőségéért, és ehhez képest magas igénybevételi áráért felróható hátrány mellé, ezt az előnyt érdemes megemlíteni. Az autózás nem egy kapcsolatápoló (és kapcsolat építő) műfaj, és elkényelmesedéshez is vezethet. Az ember társas lény, az elmagányosodás és az elpunnyadás, mentális és fizikai problémákat okozhat.
Nem vagyok híve a „Ne üljünk három napig az autóba” és ilyesfajta propagandáknak, mert ezzel úgysem tudunk eredményt elérni. Viszont ha tartósan másfajta közlekedési módot választunk, elérhetjük a célunkat.
